- Carpe Diem -
Nehéz dolog minden nap ugyanazt látni. Végig nézni, amint elmegy melletted, és közben rád se néz. Figyelni, amint épp mással beszél,vagy épp nevet. Reménykedni, hogy egyszer talán megakad rajtad a tekintete. Hogy talán majd le se tudja venni rólad. Bízni, majd csalódni. Nap, mint nap, mindig ugyanez. Egyszer beletörődsz, hogy nincs esélyed, máskor csak sírsz emiatt. Vagy reménykedsz, álmokat gyártasz… Olyan ábrándokat kergetsz, amit soha nem érhetsz el. Elmész a poklok poklába, és visszajössz onnan. Megtépázva, és megint hátrahagyva egy darabot magadból… De te csak várod a napot, amelyen egyszer talán rád néz, amelyikben még beszélhetsz is vele. De ez a nap nem akar eljönni. Soha, pedig hányszor elképzelted már, és hány álmatlan éjszakád volt emiatt? Tudod, butaság valakit ennyire szeretni, mégsem tehetsz ellene. Hogy is tiltakozhatnál? Nem szüntethetsz meg valamit, amit nem szándékosan alkottál. Sőt, amit nem is te alkottál. Megküzdhetsz a legnagyobb félelmeiddel, bárkivel, és bármivel… De ezt az érzést nem tudod legyőzni. A felszín alásöpörheted, elrejtheted. Azt szabad. És lehet. Néha még kell is. De magadat nem csaphatod be huzamosabb időn keresztül. Rád fog törni újra, és újra, az az eszméletlen vágy, hogy a közelébe legyél, hogy láthasd, hogy megérintsd… És mégse lesz soha semmi. Hiába a remény, hiába a könnyek. Ez az élet, és nem egy tündérmese. Valaki boldog, más meg szomorú. Ilyen az egyensúly. Mert nem csak te szereted. Más is. És ha viszonozná az érzéseidet, az valakinek hatalmas fájdalom lenne. Akkor is, ha te a világon semminek se tudnál így örülni. Talán ezért nem lehetsz boldog. Valahogy mindig te kapod meg a ‘szenvedő’ szerepét. Akinek a végén semmi se jut. Csak fájdalom és mélyüresség. Amit nem tölthet be többé semmi. Semmi.